Lehet, hogy rossz ember vagyok, de se tárgyakat, se pénzt nem adok kölcsön

Szívesen megosztom az utolsó falat ételemet, elfelezem az utolsó kocka csokit, de a kölcsönadás valahogy más kérdés. Főleg azért, mert a tapasztalatom szerint az emberek nem bánnak kellő elővigyázatossággal más holmijával, és vannak olyanok is, akiknek valahogy nem akaródzik visszaadni a kölcsönvett dolgokat. Ért már véget barátságom emiatt, ami valószínűleg ennyit is ért… A rossz tapasztalataim miatt tehát – tetszik, vagy sem – nem adok kölcsön.

Tisztán emlékszem, mikor döntöttem el, hogy többé semmit nem adok kölcsön: akkor, amikor merészeltem visszakérni egy barátnőmtől egy koktélruhámat. Se irigy, se önző ember nem vagyok, egyszerűen szükségem volt a ruhára, és bármilyen furcsa, nem volt másik. Nem gondoltam, hogy ez a barátságunk végét fogja jelenteni, ráadásul nem is én voltam az, aki felháborodott vagy megharagudott volna… Sőt, szinte elnézést kértem, amiért ezzel zaklatom, de hát csóró egyetemista voltam, se keretem, se időm nem volt a vásárlásra.

Álmomban nem gondoltam volna, hogy neki áll majd feljebb, megsértődik és soha többé nem beszélünk.

Ha tudtam volna, talán mégis kiszorítottam volna valamennyi összeget egy új ruhára, vagy én kérek kölcsön valakitől, bár őszintén én magam sosem szerettem más holmijait használni, viselni. Sosem lehet tudni, hogy történik-e valami: elszakad, leöntöm, elromlik, aztán lehet magyarázkodni, bocsánatot kérni és fizetni. Kényelmetlen helyzet, amibe ha lehet, inkább nem keverem magam.

Ennél már csak az a rosszabb, amikor a saját cuccaiért kell kuncsorognia az embernek. Sokszor mondtam le inkább a tárgyaimról, ha megvoltam nélkülük, legyen vele boldog a másik. Így alakult, hogy hagytam volt pasimnál ágyat, székeket, hűtőt. Ennek köszönhetően tapasztaltam meg azt is, hogy a pofátlanságnak nincs határa.

Évek múltán kaptam ugyanis egy üzenetet tőle arról, hogy köszöni, de már nincs szüksége az ágyra, szállíttassam el, bár a kutyája kicsit már megrágta. Na még mit nem! Esetleg az újat ne vegyem meg neki?

Nem tudom, lehet, hogy én vagyok rosszul összerakva, de ha valakinek tönkreteszem a holmiját, akkor… kifizetem? Esetleg, bár én nem vártam már ennyi év elteltével semmit, soha nem is kérdezősködtem a cuccaim felől. Vagyis, ha valakit egy olyan balekkal sodor össze az élet, mint amilyen én voltam, akkor örüljön inkább a szerencséjének és kezdjen a megrágott ággyal azt, amit akar, de tőlem aztán ne követeljen semmit. Fel ugyan nem háborodtam, mert mégis mit lehet kezdeni egy olyan emberrel, akinek így jár az agya? Ignorálni. Én legalábbis ezt tettem, mert az egész helyzet abszurd és nevetséges volt. Természetesen ezeken kívül még volt jó pár apróbb-cseprőbb kölcsönadási fiaskóm, például

tűnt el egész könyvsorozatom egy ismerősöm lakásának Bermuda-háromszögében, köztük egy dedikált példánnyal.

Őszintén ezért fájt a legjobban a szívem, az eszmei értéke volt számomra hatalmas, ráadásul nem is pótolható.

Mindezek után úgy döntöttem, tartsanak nyugodtan rossz embernek, de én ugyan nem adok többet kölcsön. Olyan tárgyat legalábbis semmiképp, amire nekem is szükségem van, mert fennáll az igen nagy valószínűsége annak, hogy soha többé nem látom viszont. Ha valaki ezen megsértődik, úgy kell neki! Nehogy már én kérjek bocsánatot azért, hogy valaki nem használhatja, tüntetheti el, vagy teheti tönkre a cuccaimat! Természetesen, ha valamiről könnyű szívvel le tudok mondani, azt viheti, aki akarja, használja boldogan, de nem vagyok lerakat, úgyhogy ne kopogtasson akkor sem, amikor tönkrement...

Forrás: she.hu

Hirdetés

HIRDETÉS